Édesanyam kigondolta hogy azért lehetne sütni útra túrós palacsintát egy kis kalácsot ami eláll stb. Épp kint a gáztűzhelyen ügyeskedett tehát amikor megszólalt a légiriadó és elkezdtek a robbanások.

Olyan mindent megremegtető dörgésre még itthon nálunk nem volt példa. Én éppen az ágyban feküdtem a délutáni sziesztámat töltve ott és egyenesen láttam hogy az asztalon a lámpa úgy hintázik hogy több mint 5cm a kilengése. Pedig nem felfüggesztett csillárról van szó hanem egy darab szilárd anyagból készült asztali lámpáról amelyet nem lehet csak úgy hintáztatni.

Édesapám kirohant az udvarra fogta a fejét amikor látta hogy a bombák csupán néhány kilóméterre tőlünk vetődnek be. Rá is kiabált édesanyámra:

- Mennj már onnét a gázpalack mellől! Felrobbansz a palackkal együtt!

- De odaég a palacsinta! Hogy hagyhatom ott csak úgy! Talán mégsem fog ide találni! – mondta erre anyám.

Talán... talán... Éppen most megint mégis szerencséje volt. Ezúttal. És így a palacsinta valóban nem égett oda. Tehát könnyen odaveszhetett volna de mégis lett palacsintánk amit elneveztünk bombás palacsintának és amely joggal is viselte ezt a nevét. Még Magyarországon is bombás palacsintának neveztük! (Természetes csak addig amíg meg nem ettük.)

Viszont az a bomba ha nem is hozzánk azért valahova mégis becsapódott. Meg is tudtuk hová: a Heréskert nevű lakótelepülésre ahol sebesültek és halottak is voltak. Aztán másnap láttuk is a helyszínt: a bomba 10m-es lukat vályt két tömbház és egy óvoda közé. A föld amelyet a bomba kitúrt a helyéről betemette a tömbházak bejáratát így a lakók egy teljes nap nem tudtak kijönni a lakásaikból. A bombától keletkezett lukban rögtön össze is jött a talajvíz a tömbházak pedig legalább 10%-ban megdőltek így lakhatatlanná váltak és a lakókat már másnap teljesen ki kellett onnét költöztetni.

Újvidék 1999. május 7 péntek

A HÁBORÚ 43. NAPJA

Megindultunk Szeged felé. Minden falu bejáratánál és kijáratánál kint állt a stop tábla az út mellett pedig a stop táblával egy vonalban általában a földbe ásva tanyáznak az állig felegyverzett rendőrök. Minden faluban kétszer meg kellett állni ahol a rendőrök alaposan kifaggattak bennünket átnézték az iratainkat átkutatták a holmiainkat. Aztán szerencsére tovább engedtek. A nyílt úton csak itt-ott lehetett látni egy-egy személyautót általában csak katonai járművek mentőautók élelmiszer cikkekkel felpakolt teherautók közlekednek. A faluban egy kicsit mindig nagyobb a forgalom de sehol sem intenzív.

Az egyik kisvárosban hihetetlen hosszú sort láttam egy trafik előtt. Az emberek cigarettáért álltak sorba. Már láttam ilyen sorokat éppen eleget az elmúlt években de ez a sor felülmúlt minden eddigit: az emberek hatosával álltak 50m-es sorba illeszkedve tehát több száz ember. Erre a jelenségre felfigyelhetnének pl. a környezetvédők mert itt látszik hogy a társadalomban milyen fontos szerepet játszik a dohány. Olyanról is hallottam hogy egy gyár egy kisebb helyiségben két box (10 doboz) cigarettát adott a munkásoknak havi bér fejében. A dohányosoknak ez a mennyiség éppen kielégíti a havi szükségleteit a nemdohányzók pedig a cigarettát eladják a pénzes dohányosoknak ötszörös áron hogy így megkeressék a kenyérrevalót. Egyébként azt mondják hogy már nem is léteznek különféle típusú márkájú cigaretták csak egy fajta fehér papírba csomagolt dohányt árulnak minden felirat nélkül. Ha így folytatódik lehet hogy még a cigarettára is bevezetik a jegyrendszert.

Aztán odaértünk a határra. A Jugó határon most rendőrök katonák és vámőrök dolgoznak vegyesen vagyis együtt csoportmunkával döntve a dolgokról. Azt mondják hogy azt is bűntethetik ha pl. a katonaköteles férfi tájékozatlanságból megkísérel “átjutást nyerni” a határon. A katonakötelesek a határ közelébe se szabad hogy kerüljenek!

Átnyújtottam a szükséges papírokat okmányokat a “fegyveres bizottságnak” akik azt sokáig gyanakodva vizsgálgatták. Aztán az egyik végre megszólalt:

- Kolléga ugye nem megfelelő ez a papír! – mondta a rendőr a katonának.

Átfutott a hideg a hátamon nem tudtam ellenálni hogy közbe ne szóljak:

- Már hogy ne lenne jó! Egy hónapig intézkedtünk vártuk hogy kiírják! És nincs is annyi üzemanyagom hogy visszamehessek Újvidékre! – mondtam kétségbeesve.

- Nem tudom!? – csóválta a fejét a katona. – Ezen a papíron csak azt írja hogy ön nem katonaköteles de azt nem hogy ezmiatt külföldre kellene hogy utazzon! – mondta.

- De hát ha egyszer nekem csak ezt a papírt adták.

- No engedjék át! – mondta a végén vámőr.

Fellélegeztünk amikor átjutottunk a határ magyarországi oldalára. Viszont ott is volt egy kis incidens.

Mi autóval voltunk de előttünk egyszerre soron kívül megjelent három gyalogos határátkelő. Mivel az útlevelek regisztrálása ott eléggé hosszadalmas folyamat pillanatok alatt kiszámítottam hogy ott ezek szerint legalább 3*5 percet kell majd várakoznunk a sorban és hogy minél jobban takarékoskodjak az üzemanyaggal a gyalogosok mellé hajtottam és eloltottam az autót hogy ne kelljen azt kétszer gyújtani.

Viszont erre elkezdett a magyar határőr ordítani:

- Nem látja a vonalat? Milyen nyelven mondjam magának! Szerbül? Németül? A NATO nyelvén? Ez szabájsértés! Tessék befizetni a 2000Ft-ot!

Csak hosszabb vita után sikerült megúszni bűntetés nélkül a határátkelést de mi már ekkor nem is izgultunk a nem éppen barátságos fogadtatáson hiszen úgy éreztük hogy kiabálhat ez a hülye határőr amennyit csak akar úgyse fog pisztolyt rántani mi meg már akárhogy is van sokkal nagyobb biztonságban vagyunk mint eddig.

Nemsokára ott is voltunk az öcsémnél akinek könnybelábadt a szeme amikor meglátott bennünket:

- Csak ha itt vagytok már! Annyit izgultunk! Most már minden rendben lesz! – mondta.

- Na és milyen érzés békét szívni a tüdődbe? Megszoktad? – kérdezte tőlem aztán délután amikor már egy kicsit kibeszélgettük magunkat amire a következőképpen válaszoltam:

- Hát tudod a békét nem nehéz megszokni. Hiszen én is 30 évet éltem békében! Tudom én hogy az milyen! – mondtam neki.

De valójában többszörösen is hazudtam. Hiszen egyrészt az utolsó 10 évet Jugóban nem lehet tökéletes békének nevezni másrészt az az igazság hogy 10 nap ottartózkodás után se tudtam tökéletesen megszokni a háborús nyomás hatásának a hiányát.

Az első dolog amit nem volt könnyű megszokni a nagy forgalom volt az utcákon az hogy Szegeden az autók mintha mi sem történt volna úgy száguldoznak az utcákon mint régen. Egyszerűen úgy hajtottam mintha először ülnék autóban.

Aztán furcsa volt az is hogy az emberek sietnek az utcán hogy egyáltalán dolgoznak hogy látok épp hidakat érintetlen víztornyokat amelyek nem is fenyegeti a megsemmisítés hogy van áram víz hogy az embereknek nem a háború az egyedüli beszélgetési témájuk egyszóval szinte minden.

De talán a legszörnyűbb felismerés ami ezzel kapcsolatban ott ért az volt hogy a tömbházban ahol laktunk “tíz nap béke” után is összerezzentem minden legapróbb zajra neszre (ha a szomszédban lehúzták a WC-t...) És attól félek hogy ez amíg élek nem fog elveszni belőlem!

És nyílván azt az első estét se fogom sohasem elfelejteni amikor örömmámorban úszva sétáltam (békében!!!) a szerelmemmel az utcán Szegeden és amikor az utcán megláttunk egy egyszerű közönséges telefonfülkét:

- Nézd dolgozik a telefonfülke! És ez hihetetlen még telefonkönyv is van benne! Haza kéne vinni! Otthon papír hiány van biztos jót lehetne rajta keresni! - mondtuk egymásnak nem kis iróniávan és valójában nem tudtuk hogy most nevessünk vagy sírjunk ezen.

Újvidék 1999. május 8 szombat

A HÁBORÚ 47. NAPJA

Békében voltunk tiszta volt a levegő viszont már aznap olyan problémákkal szembesültünk amelyekre ha nincsen háború biztos nem kerül sor.

Szinte az utolsó fityingünket elköltöttük a szegedi lakás megvásárlására és most egyszerre abba a helyzetbe kerültünk hogy ott ültünk az üres lakásban még lefeküdnünk se volt hova bár otthonról akár két tehergépkocsi bútort is hozhattunk volna.

Élelmünk is csak az elkövetkező egy hétre volt biztosítva. Minden étkezés után számoltunk hogy mi mennyibe került és általában arra a következtetésre jutottunk hogy ha így folytatódik akkor ennek bizony nem lesz jó vége mert mi maximálisan veszteségesek vagyunk az öcsém nem tarthat el bennünket nekünk minimális bevételünk sincsen a költségek nagyok azaz előbb-utóbb vagy haza kell jönnünk vagy bankrotálunk vagy éhen halunk. Igen abszurdnak tűnik a következő megállapítás de most előbb halhattunk volna meg éhen Magyarországon mint a háborús Jugóban ahol annyira lement pl. a hús ára hogy egy egész 100kg-os disznót meg lehet venni 50DM-ért a kenyér és minden más élelmiszer ára szintén az egyharmadába sőt egyötödébe kerül mint Magyarországon.

Természetesen a mi sorsunkat össze se lehetett hasonlítani egy albán menekült család sorsával viszont abban a pillanatban mi is kilátástalannak láttuk a helyzetünket teljes egészében annál is inkább mert én egy mozgássérült ember vagyok aki nem kubikolhat a határban viszont a telet se várhatja be egy háborús országban ahol fűtésre semmi esély sincsen...

Aztán a remény az alagút végén mégis megvillant egy kicsit.

Segítségünkre siettek. Sokan. Aztán egy kis szerencsénk is volt.

Először egy használt öreg vaságyat sikerült beszerezni az egyik magyarországi ismerőstől majd a szivacsot bele egy másiktól. A megoldás nem volt ugyan tökéletes mert a szivacs valójában csak háromnegyed szivacs volt de mi találékonyak voltunk és a hiányzó részt úgy pótoltuk hogy egy műanyag zacskót teleraktuk a ruháinkkal. Ez épp elegendő volt a lábunknak az első két naphoz viszonyítva viszont tiszta menyország volt hiszen addig úgy aludtunk hogy este a csajom kifordított a tolószékből lent aludtunk a szőnyegen a földön aztán reggel bevártuk az öcsémet aki fel kellett hogy emeljen a tolókocsiba mert én egyedül de a női segítséggel sem tudtam felkelni a földről.

Aztán a kaja gondja is megoldódott valahogy kaptunk ugyanis egy segélycsomagot amelyben voltak konzervok pástétomok... Majd egy idő után szintén egy magyarországi ismerőstől egy kis használt hűtőt is kaptunk kölcsön ahol ezt tárolhattuk.

De a főnyeremény csak ezentúl következett be mert felkeresett bennünket egy gazdag szerbiai mozgássérült egy németországi nyugdíjas akinek sikerült kiadni a lakásunk egyik szobáját. Szegény feje Hamburgból hazajövet ottragadt Szegeden egyedül az egyik hotelban nem mert hazamenni a bombázások miatt a magyar nyelvet nem ismeri... Bennünket meg megmentett a nyomortól.

Be kell ismerni Magyarországon az emberek általánosan nagyon kedvesek voltak hozzánk. És ezért természetesen végtelenül hálásak vagyunk nekik. Láttuk hogy gyakran megbámulják az autónkon a Jugo rendszámot többször előfordult az is pl. hogy elmentünk az üzletbe vásárolni ahol a középzárt e betűnk kiejtéséből az elárúsító megállapította hogy vajdasági magyarok vagyunk de egyetlenegy kellemetlen reakciót se észleltünk.

- Maguknál most nagyon rossz ugye? – volt leggyakrabban a válasz.

Aztán ahogy lassan múlt az idő a szerelmem úgy döntött hogy mégis hazamegy befejezni az iskolában a munkát amit elkezdett. Iskola pszichológus létére ugyanis mielőtt kitört volna a háború elkezdte felmérni az első osztályba induló óvodások képességeit hogy beíratkozhassanak a (nem működő) iskolába és most szörnyen bántotta volna a lelkiismeret ha nem fejezte volna be a munkát. Mert éppúgy ahogy a jugó paraszt ember már régen nem a nyereségért műveli a földet hanem azért mert a földet nem szabad elhanyagolni úgy a tanár se nézheti ölbetett kézzel hogy a diákjai csak úgy butuljanak. Arra ugyanis nincs mentség hogy az idei tanévet úgy kellett befejezni hogy az elsős tanulók pl. a háború kezdetéig nem vették át az ábécé minden betűjét vagy hogy a harmadikosoknak csak három matematikai alapműveletet sikerült elsajátítani az iskolaévben: az összeadást a kivonást és a szorzást míg az osztás (ezúttal) kimaradt.

Újvidék 1999. május 12 szerda

A HÁBORÚ 54. NAPJA

Fájt a szívem hogy haza kellett jönnünk. És be kell vallanom féltem is nem is kicsit. De mit lehet tenni ha egyszer muszáj...

Újra a pakolás. A 10 napból amit ott töltöttünk legalább három azzal múlott el hogy az ismerősöknek rokonoknak vásároltunk a városban különféle hiánycikkeket: gyógyszert gyomirtót élelmiszert mosóport... Többek között ezért is haza kellett jönnünk nem hagyhattuk őket cserben nagyon szükségük volt az említett dolgokra.

De mit szabad áthozni a határon? Miből mennyit? Nehogy az legyen hogy megvettük drága pénzen aztán elveszik tőlünk ami kétszeres kár lenne!

Ott volt a szobában a 20 literes benzines kána meg sok sok minden aztán szinte az utolsó pillanatban ránk telefonált a testvérem hogy vigyázzunk mit csinálunk mert a munkatársa aznap járt a határon és úgy kiforgatták mintha közveszélyes bűnöző lenne. Nem is vitt semmit csak valamelyik rokonáért ment át de ha lett volna valamilyen árúja bizonyára semmilye se maradt volna. És elmesélt még egy igaz történetet a másik munkatársa (vajdasági magyar!) nagynényjéről aki állítólag a napokban csupán egy rúd szalámit és egy perecet szeretett volna áthozni a határon a magyar határőr pedig elvette tőle a szalámit a perecet pedig eldobta a szemétbe és a következőt mondta a meglehetősen idős asszonynak:

- Ti ott Jugóban ne akarjatok zabálni! Háborúban vagytok!

Megijedtünk tehát és csak egy részét hoztuk át annak amit szándékoztunk. Viszont a határon egyik oldalon se egyáltalán nem bántottak bennünket sőt nagyon kedvesek voltak hozzánk. Nem tudhattuk előre.

Itthon pedig legfőképp mivel találkoztam? Unalommal csömörrel pénztelenséggel idegességgel...

Tüntetések hangos viták általános megmozdulások most már nemigen vannak az emberek megunták a tétlenséget a bizonytalanságot meg minden mást. A fiatalok szeretnének szórakozni de nincs miből nincs hol mert este minden szórakozóhely be van zárva koromsötétek az utcák ráadásul tévét se lehet nézni természetbe se lehet kimenni...

A háborús adóra most már elmegy minden jövedelem fele így a nyugdíjasok pl. havonta csak a nyugdíjuk felének felét kapják meg azon nyugdíjuknak amely a háború előtt se volt elegendő az élethez. Az embereknek egyszerűen nincsen pénzük és már luxusnak számítanak olyan cikkek is mint pl. a mosópor.

Édesanyám pl. mikor meglátta a mosóport amit hoztam Magyarországról büszkén mondta:

- Á ... nem kell ez már nekem! Tudod rájöttem hogy az esővízzel éppolyan jó ki lehet mosni mint valami jó mosóporral! Csak jó be kell áztatni a ruhákat többször kiöblíteni! Van időm nem dolgozom megcsinálom! És ráadásul teljesen ingyen van! Csak arra kérem az Istent hogy újra essen már az eső mert már fogytán van az esővíz...

Szegényke nem látja hogy milyen szerencsétlenül hangzik az egész. Mégis ő valódi arisztokrata azokkal az emberekkel szemben akik pl. a 18. emeleten vagy Újvidék szerémségi oldalán laknak akiknek már lassan két hónapja egyáltalán nincsen vizük. Mert tudni kell azt is hogy a hidak hiánya nem csak a katonaságot akadályozta meg hogy átkelljen a folyón hanem a hidakon keresztül mentek a víz gáz áram vezetékek is amelyek most szintén nem funkcionálnak.

És édesapámból is kitört tegnep az őszinte keresűség:

- Miért nem hagyja már abba ez a NATO is! Hiszen ez az egész csak az ártatlanokat érinti! Nyílván azoknak a szerencsétlen albánoknak is jobb volt a háború előtt otthon Milosevity igája alatt mint azokban a menekült táborokban!

Mégha nincs is igaza az tény hogy ártatlan áldozatok márpedig vannak ám bőven. Azt mesélik pl. hogy a jugó katonák holtestjeit éjszaka az éj leple alatt szállítják haza titokban és az újságokban nem engedik megjelentetni a fiatal férfiak halotti jelentéseit. Hogy másról ne beszéljek...

A HÁBORÚ 55. NAPJA

Az áramkorlátozásokból kifolyólag elromlott a mélyhűtőnk. Már második napja szenved vele a mester hogy megjavítsa mert nincsen hozzá megfelelő pótakatrésze én meg közben mesélem neki hogy édesanyám azt állapította meg hogy az esővíz jobban mos mint a mosópor. Ő pedig jót nevet rajtam és azt mondja hogy ezen nem kell csodálkozni hiszen itt nálunk a levegő olyan szennyezett hogy egyáltalán nem csoda ha az esővíz mire leesik a földre tele lesz különféle vegyületekkel bombákból eredő vegyi anyagokkal ami nekünk ugyan rossz lehet viszont lehet hogy a piszkot kiszedi a ruhákból.

Jót nevettünk ezen a tréfának szánt megállapításon aztán közbeszól édesanyám hogy ez bizony nem tréfa mert a napokban a szomszéd az eső előtt kiterített egy műanyag terítőt az udvaron az esőben levő anyagok pedig szabályszerű lukakat válytak martak (valami sav lehetett) benne.

Újvidék 1999. május 21 péntek

A HÁBORÚ 56. NAPJA

Ma voltam T. barátomnál aki elrettentve mutatta a tenyerében azt a repesz darabot amelyet tegnap talált meg a udvarában.

- És látod épp itt ezen a helyen ahol most is állok néztem tegnapelőtt az eget ahogy lőtték a légelhárító ágyúk a repüllőket. Ha tegnap is kint lettem volna biztos eltalált volna és most engem is temetnétek! – mondta.

A vasdarab amit nézegettünk valóban nem tűnt játékszernek valahonnét visszaverődhetett mert teljesen deformálódott az egyik része. Milyen erőre van szükség ahhoz hogy megnyomorítson egy olyan kemény anyagot?! (Az oldalán orosz felirat volt olvasható.)

De én sem maradtam adós a barátomnak a látványossággal:

- Te meg ezt nézd! – mutattam büszkén és elővettem a zsebemből egy kis gombolyag grafitszálat abből a grafit bombából amellyel a NATO megbénította az ország áramellátását. (Édesapám kapta az egyik barátjától aki az elektromos műveknél dolgozik.)

Mindketten alaposan megvizsgáltuk a grafitot amely leginkább a durvább műanyag szálas gyapjúhoz hasonlított. Ezüstes színe volt egyik része még gombolyagban volt és úgy ragadt a ruhámhoz mint a bógáncs. Szinte úgy kellet elzárni a zacskóba hogy ne rosszaskodjon tovább. (kép)

Újvidék 1999. május 22 szombat

A HÁBORÚ 57. NAPJA

Nagyokat mérgelődtem az elmúlt egy-két napban hiszen a tíz nap alatt amíg távol voltam szinte nem is volt áramkorlátozás aztán ahogy hazajöttem robbant egy bomba és minden szenvedés kezdődik előről.

Nem tudom de engem nagyon idegesít ha nincs áram. Épp elkezdek valamit csinálni aztán elmegy. Ha nincs soha se lehet tudni meddig lesz ha van nem lehet tudni mikor veszik el újra. Így semmit nem lehet előre tervezni és persze csinálni se.

- De bár az idő lenne szép! – mondogatom mérgesen kerül-fordul. Pedig én valamikor szerettem a nyári záporokat. Most viszont már mintha mindenre alergikus lennék ami az égből jön. De végülis ez is logikus mert az ember már nem is lehet tisztában hogy mikor zörög az ég és mikor bombáznak. És ezek a dolgok már nyílván keverednek is az uóbbi időben nem lehet őket különválasztani.

- Ne zsörtölődj kerül-fordul! Úgy sem érsz el vele semmit! – mondják erre a családban de hiába.

Amikor nincs áram de szép az idő akkor rögtön el is megyek sétálni. Viszont az utcákon is elszomorít a látvány. A tömbházakból az emberek 70%-a kint ül az utcán az épület bejáratában a virágoskertben sőt az aszfalton is és unatkoznak bámulnak a semmibe. Még most is persze van megbeszélnivaló de már senki se csodálkozik a megdöbbentő híreken nem atraktívak megszoktuk sőt meguntuk őket. Dolgozni nem kell nem lehet így unatkozunk.

És mivel nincs áram rendszeres jelenséggé vált az is hogy a tömbházak lakói kint az utcán raknak nagy közös tüzet rá fémrácsot ott közösen főzik meg a ebédet kávét és ott is fogyasztják el tábori körülmények között... Ez szintén arra emlékeztet mintha a középkorban lennénk.

Aztán amikor beesteledik az ember megpróbálja telefonon felhívni az ismerőseit ami általában nem sikerül meghallgatja az elemes rádión a híreket szívja magába a petróleum fojtogató bűzét és szomorkodik.

Ma ünnep van pünkösd ezért édesanyám a tegnapi napot szinte teljes egészében azzal töltötte hogy megfőzze mára az ünnepi ebédet. Talán mondanom se mennyire nehéz volt ezt kivitelezni amikor tegnap alig volt áram és víz.

De a krémes is valahogy elkészült. Este már ott volt a folyosón az egyik asztalon. Én meg éppen mentem el mellette a szobámba lefeküdni a nagy néma sötétségbe.

- Ugye nem kezdjük meg bánatunkban még ma ezt a szegény kalácsot? – kérdeztem ekkor anyámtól amire ő a következőképpen válaszolt:

- Sajnos úgy néz ki hogy holnap is lesz épp elég okunk (bánatunk) kalácsot enni! – mondta.

És e szomorú megállapítással én is teljes egészében egyetértettem.

Újvidék 1999. május 23 vasárnap

A HÁBORÚ 59. NAPJA

Tegnap este sétáltunk a barátommal. Napközben többször is hívott hogy látogassak el hozzá de én csak estefelé jutottam el. Miért volt ez az apró félreértés? Azért mert bár eléggé közel lakunk egymáshoz különböző időben veszik el tőlünk az áramot. Viszont miután megtettük a kört a környéken azt állapítottuk meg hogy valódi kiváltságos arisztokratáknak számíthatunk hiszen a környéken valójában egyedül nekünk volt áramunk. Méghozzá egész nap ami manapság itt nagy szó! Márpedig épp most beszéltem a temerini nagymamámmal aki azt panaszolta hogy bizony neki már 48 órája nincsen árama. Talán mondanom se kell a mélyhűtője alatt óriási tócsa van.

A barátom pedig ilyeneket mondd:

- Tudod én szerintem ez nyolc napon belül be fog fejeződni!

- De hiszen két hónappal ezelőtt ugyanezt mondtad! – mondtam.

- Igen. De most ezúttal valóban komolyan gondolom. Én nem szoktam prognózisokba bocsátkozni de most ezt tudom. Mert most már napi 1000 bombát ledobnak naponta. Már elérték a várt pszichológiai hatást egyes városokban már lázadnak a hadseregben hogy nem akarnak meghalni...

- Bár neked lenne igazad. De én teneked erre csak azt tudom mondani hogy én bizony az eddigiekből csak azt a következtetést tudtam levonni hogy senki semmit nem tud. – mondtam.

Senki semmit nem tud. Mindannyian nézzük hallgatjuk a híreket... Persze az ember informálódhat őskorszaki módon is mesebeszédből mert ha egyszer a népmesék tudnak szájhagyomány által terjedni akkor a háborús hírek miért ne tudnának?!

Ilyen szájhagyomány által terjesztett módon azért eléggé megdöbbentő hírek jutnak az emberhez. A barátom egyik ismerőse nemrég jött haza a koszovói frontról és azt mesélte hogy a Neoplanta újvidéki húsfeldolgozó gyár hűtőkocsijai lent állomásoznak valahol Koszovóban tele vannak a jugoszláv hadsereg katonáival viszont a hullákat nem merik felhozni Vajdaságba mert akkor fellázadnának a katonák hozzátartozói... Állítólag naponta 50-300 katona esik el az ottani harcokban

Újvidék 1999. május 25 kedd

A HÁBORÚ 60. NAPJA

Van nekünk a Duna partján egy műanyag csónakunk. Valamikor ez a gliszer nagy dolognak számított Ford műszerfal van beleépítve rádióval sokmillió műszerrel óriási motor hajtotta vízisízni is lehetett vele... Régen azokban a szép gondtalan időkben sokat csónakáztunk vele több éven keresztül lehúztuk a tengerre is (Hvár szigetére) de már néhány éve csak mutatóban helyezzük le a vízre általában csak ott áll a víz partján a nautikus klubban letakarva haszontalanul és várja hogy valaki (gazdagabb) megvegye.

Aztán tegnap reggel azt hallottuk hogy az éjszaka folyamán épp ennek a nautikus klubnak a udvarába vágódott be egy NATO bomba.

Végigfutott a hátunkon a hideg amikor hallottuk a hírt és édesapámnak ma reggel az volt az első dolga hogy kimenjen a Dunára felmérni a helyzetet. Reggel még a rendőrség nem engedte oda végig kellett izgulnunk a napot aztán estére kiderült a mi csónakunk hála Istennek valahogy mégis megúszta.

De kevés hiányzott hogy ne így legyen. A bomba a klub (1000 négyzetméteres) udvarának a bejáratába csapódott be. Az udvar tele volt ponyvával letakart használaton kívül álló csónakkal amelyeknek nagy része megsemmisült ill. megrongálódott. A csónakokra egy gondnok vigyáz egy boszniai menekült aki a feleségével egy kampházban lakik. Namármost szerencsére a mi szerencsénkre a mi csónakunk ennek a gondnoknak az autója mögött helyezkedett el. A gondnok autója teljesen tönkrement méghozzá egy egy négyzetméter nagyságú fél méter vastag betondarabtól amely a robbanás következtében rárepült az autóra. Jó írtam rárepült mert a luk amelyet a bomba kivájt kb. 50 méterre volt onnét tehát ez a betonszelet legalább annyit repült a levegőben mire az autóra landolt. Az autó megsemmisült viszont megmentette a mi csónakunkat. Homok és kőtörmelék volt a csónakot borító ponyván bőven de ez nem ártott a csónaknak.

A gondnok és a felesége nem sérült meg viszont az asszony még másnap este is sokkos állapotban volt úgy kapokodott a levegő után... El tudom képzelni hogy milyen rettenetes érzés volt ott a helyszínen túlélniük az egészet hogy mekkorát robbant a bomba mikor nálunk 7 km távolságból is beleremegtek a falak.

Újvidék 1999. május 26 szerda

A HÁBORÚ 63. NAPJA

Tegnap összetalálkoztam az egyik ismerősömmel akinek az öccse lent szolgálja a katonaságot azaz lent háborúzik Koszovón.

A mintegy 20 éves srác tavaj májusban állt szolgálatba azóta most jött haza először öt napra. Húsz nap múlva lejár a szolgálata viszont minden jel arra mutat hogy nem fogják hazaengedni hanem automatikusan tartalékos katonaként továbbra is ott fog maradni. Talán mondanom se kell volt mit hallanom.

A. azt meséli hogy az ő hadosztályuk egy kiürített koszovói faluban van elhelyezve és szükség szerint onnét mennek felderítésbe harcba... A katonák beköltöztek egy nagyobb emeletes házba a falu többi házából összehordtak mindent amire szükségük volt még szatelit antennájuk is van és rendszeresen nézik a Duna TV híradóit. A szomszédságban van egy egykori önkiszolgáló amelyben még most is van annyi élelem hogy ne éhezzenek.

A. öccse személy szerint nem harcol az a feladata hogy a frontról visszaérkezett tankokat katonai járműveket ellássa üzemanyaggal. Üzemanyagból állítása szerint van bőven annyira bőven hogy akár tíz évig is el lehetne vele háborúzni. A fiú megerősítette azt hogy Koszovóban nagy tisztogatások folynak de szerinte ezt nem a hivatalos hadsereg végzi hanem a különféle paraegyeségek amelyekből több is van Koszovón. A hadsereg katonái “csupán” azt teszik hogy bekopognak egy siptár ház kapuján és azt mondják:

Holnap délutánig költözzetek ki a házból!

A koszovói felszabadító hadsereg harcosai még mindig fent tartózkodnak a hegyekben ahonnét időnként lejönnek egy-két diverzáns akciót végrehajtani. Ha áldozatul esik valaki a katonák közül általában megtorló akciót szerveznek szétlőnek egy falut végigbombáznak egy térséget...

A laktanyában szinte lehetetlen nyugodt életet élni hiszen folyamatosan lövöldöznek mindkét irányból ezért a katonák nagy része gyakran berúgott hogy így is csillapítsa az idegeit valahogy. Viszont ezmiatt már sok mulasztás is keletkezett így már többször is előfordult hogy egymást lőtték a katonák... Persze hogy mi történik más koszovói falvakban ők sem tudják pontosan hiszen nekik csak azért vannak ott hogy parancsot végrehajtsanak.

A végén még hozzá kell tennem hogy A. és öccse végtelenül rendes békés természetű vajdasági magyar srácok. Végtelenül sajnálnám ha valamelyiküknek valamilyen baja keletkezne a háborúban. Nagy kár lenne értük. Imádkozzak értük?!